A könyvtár minden kedden a nagyszünetben(10:25 - 10:40) zárva tart.
A könyvtárunk online katalógusa segítségével megtudható, hogy a keresett könyv megvan-e könyvtárunkban, és éppen kölcsönözhető-e.
Könyves kuckó
Beharangozó
Szeretsz olvasni? Igen? Nem? Ha igen, azért olvasd el, amit írok, ha nem, akkor azért, hátha kedvet kapsz az olvasáshoz, a könyvekhez!
Nagy valószínűséggel mindenki utálja az iskolában azt, hogy le kell adnia a mobilját, az okosóráját, a tabletjét, stb. Számotokra nem lehet könnyű megérteni, hogy miért hoztak ilyen rendelkezést az oktatás irányítói. Viszont ha odafigyelünk arra, ami körülöttünk a nagyvilágban és bennünk, az emberi személyiségben történik, akkor talán megértjük, mi lehetett a motiváció. Utánanézhetünk: mit jelent a digitális bennszülött kifejezés, amit a ti korosztályotokkal kapcsolatban használnak a kutatók, és hogy milyen magatartásminták jellemeznek benneteket. Hogy miért mondják, máshogy van „huzalozva az agyatok”, mint a nálatok idősebbeké. Számok, kutatások bizonyítják, hogy az okostelefon gyakran ugyanolyan függőséget alakít ki, mint a drog vagy alkohol. Hogy a ma generációja vizuális kultúrán, gyors információkon, villódzó képeken nőtt fel, és hogy számukra a hosszabb ideig tartó koncentráció kínszenvedés, és ezért a tanár ne is bosszankodjon, ha 15 perc után már nem tudja lekötni a tanulók figyelmét. Kikről beszélünk? Rólunk, rólatok. Mi most nézzük azt, aminek örülni lehet! Hogy ez a rendelkezés alkalmat ad arra, hogy újra többször találkozzatok majd a hagyományos könyvvel, a lassú, értő, elmélyült olvasással. Valószínűleg lesz olyan, akinek ez már ismerős élmény, és lesz, akinek ez egészen új dolog.
Ez a rovat többek között azért is született, hogy megmutassa: a hagyományos könyv, a lapozható, forgatható oldalak olyan világot zárnak magukba, amelynek megvan a maga varázsa. És ezt a világot te teremted meg, általad kel életre. Működhet a fantáziád, szárnyalhat a képzeleted, hiszen senki nem szabhatja meg, hogy milyen Romeót, milyen Harry Pottert vagy éppen milyen Kardos Júliát, Katnisst vagy Peetát alkotsz meg a leírások alapján. Ja, hogy te már ezeket ismered? Nem, általában azt ismered, akit a filmrendező, vagy ritkábban a színházi rendező elképzelt magának. Gyakran észre sem veszed, hogy mások gondolkoznak helyetted, másvalakinek a világában vagy otthonos. Hogy hol van a tiéd? Azt csak akkor tudod meg, ha magad is elolvasod az írott műveket, és kialakítod a saját elképzeléseidet, ha mérlegre teszed a szereplőket és megvizsgálod a hozzájuk fűződő viszonyodat is. Utálom, és miért is? Rokonszenves, de mi miatt? Izgalmas valami, vagy éppen „hótt” unalmas? Rád van bízva.
Az olvasásban éppen az a jó, hogy bárkinek lehet véleménye arról, amit olvas. Az író és te, ketten vagytok, akik alkottok. Beszélgetni, élményeket és gondolatokat cserélni egy olvasott műről azonban csak úgy lehet, ha te is kialakítottad az olvasás által saját véleményedet.
Mire tudlak biztatni hát? Lépj be az én világomba! Nézd meg, hogy nekem mi jut eszembe egy-egy könyvről, majd olvasd el magad is, hogy beszélgethessünk róla!
Havonta jelentkezem majd egy-egy szubjektív könyvajánlóval, és annak örülnék legjobban, ha egy idő után csatlakoznának mások is, hogy ők is meginvitáljanak a saját könyves világukba.
Szentkuti Károlyné
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Kedveled a sci-fiket? És mit szólnál egy olyanhoz, amelyet 1966-ban írtak, és amelyről bebizonyosodott, hogy a benne szereplő tudományos-fantasztikus ötlet azóta is napjaink kísérleteinek része. Vagyis korántsem képtelenség. Bár persze nem egészen úgy, és nem egészen azt kutatják a mai tudósok, mint amit valaha a pszichológus-újságíró-író Daniel Keyes megírt.
Az emberi agy működése és az emberi intelligencia ma is az egyik leginkább rejtélyes dolog. Magyarországon évek óta létezik az emberi agykéreg működésével foglalkozó kutatócsoport, amelynek szenzációs felfedezésekkel sikerült gazdagítania a világot. Világhírű agykutatónk, dr. Freund Tamás és társai írták le, hogy milyen fontos szerepe van a tanulásban, a kreativitásban az emberi érzelmeknek, a belső motivációnak. Vagy mit szóljunk ahhoz a hírhez, amelyet Elon Musk, a különc milliárdos osztott meg ez év augusztusában: beültettek egy mikrochipet egy emberi agyba; a páciens már lábadozik a műtét után. Elon Musk célja az emberi agy és a mesterséges intelligencia összekapcsolása.
Ez foglalkoztatta 1960 körül az akkoriban képregény írásból élő Keyest is. Az ötlet, amelyben egy tanulási nehézségekkel küzdő fiatal férfit megműtenek azért, hogy javítsák szellemi képességeit, először novella formában öltött testet. Később terebélyesedett regénnyé.
A főhős, Charlie Gordon a szellemileg visszamaradt felnőtt tanulók közül – fiatal tanítónője szerint - a legmotiváltabb. Ezért választják ki a kísérletre, amelynek során egy fehér egérrel, Algernonnal kell versenyeznie. A regény a férfi szellemi-lelki fejlődését követi végig úgy, hogy Charlie előmeneteli jelentéseit mutatja be. Ezek a beszámolók adják a regény szerkezetét, mintha egy modern levélregényt olvasnánk. Hasonlít a levélregényre abban is, hogy az írónak elsősorban a belső világ ábrázolása a fontos.
Vajon sikerül-e Charlie-ból, a pékségben dolgozó fiúból, aki folyton tréfák céltáblája bugyuta viselkedése miatt, zsenit nevelni egy operáció után? Megváltozik-e a személyisége valakinek azáltal, hogy először csak átlagos intelligenciájú, majd később a tudósoknál is sokkal okosabb lesz? Az érzelmi fejlődése követi-e tudása bővülését? Nem marad-e belül éppoly éretlen személyiség, mint valaha volt 8 éves korában, ahol megrekedt az őt ért keserű élmények hatására?
A regény persze nemcsak amiatt érdekes, ahogy a rokonszenves fiatalember sorsát bemutatja, hanem azért is, mert olyan etikai kérdéseket is fölvet, amelyek ma is rendkívül aktuálisak. Játszhat-e istent az ember? Hol húzódik a határa az engedélyezett emberkísérleteknek? Meddig avatkozhat be a tudóstársadalom, bármely jó szándékkal, az emberi életbe?
Hasonló kérdéseket egy jóval korábban írt regény is boncolgatott. Mary Shelley Frankenstein című írása a romantika korában született. A főhős ott egy orvos, aki holttestek darabjaiból alkotja meg teremtményét, ez a lény aztán magánya és szeretet nélküli élete miatt szörnnyé válik.
Vajon milyenné leszünk mi néhány évtized, évszázad múlva? Lesz-e még ember a mai értelemben? Elon Musk ugyanis azzal érvel saját kísérletei mellett, hogy a mesterséges intelligencia le fogja győzni az embert, ha az nem lép időben. Igaz lehet ez? Érdemes elgondolkodni mindezen egy jó könyv mellett. A Virágot Algernonnnak éppen alkalmas erre.
Natasha Solomons: A Tyneford-ház
Mindig érdekelt, hogy egy regényben mennyi a valóság és mennyi az írói fantázia. Ezért szívesen böngészem át, ha az író megjegyzéseket fűz saját művéhez, ill. beszámol arról, hogy mi inspirálta a regénye megírására. De meghökkentő volt arról olvasnom, hogy a 2. világháború idején egy falu lakói a templom kapujára írt üzenetben kérik meg a házaikat elrekviráló katonákat, hogy bánjanak szépen a tulajdonaikkkal, addig is, míg ők visszatérhetnek. Naivitás! – gondoltam, háborúban az udvariasság és a jóakarat a legritkább esetben talál viszonzásra. Natasha Solomonst azonban ez a felirat késztette töprengésre, és teremtett köré regényt.
A műben megjelenő másik élmény már saját családjának történetéből fakad. Egy elkényeztetett és szeleburdi fiatal bécsi lány találkozik a valósággal: zsidóként el kell hagynia szülőföldjét és családját, hogy Angliában, egy nemesi kúriában szobalányként vízumhoz és így menedékhez juthasson. „Babszem” - ahogy opera-énekesnő édesanyja és regényíró apja becézi -, védett és kellemes életéből egy teljesen másfajta környezetbe kerül. Nemcsak a kemény munka lesz újdonság számára, hanem a tengerparti zord táj, a szigorú angol hagyományok és a teljes mértékben megváltozott társadalmi helyzete is. Kezdetben gyerekesen lázad, azután egyre inkább felfogja helyzetének súlyát.
Az írónő nemcsak a vidéki tájat, annak lakóit és az angol arisztokrácia életmódját ábrázolja atmoszférateremtő erővel, hanem finom érzékenységgel rajzolja meg a főhős, Elise Landau alakját is. Azt a folyamatot állítja középpontba, ahogy a tapasztalatlan, naiv és éretlen csitriből másokért is áldozatot hozni kész, felnőtt nő válik. A regény az ő regénye, szerelmeinek, keserű csalódásainak, az életét átszövő tragédiáknak a lenyomata. Natasha Solomons mértékkel adagol, nem érezzük művét sem könnyes-csöpögősnek, sem olcsón hatásvadásznak.
Az egész regényen végigvonul a zene motívuma, és ahogy a zenében többféle szólam olvad össze, hogy végül megszülessen a harmónia, így ebben az alkotásban is együtt van a remény és reménytelenség szólama. Elise találkozik a Cambridge-ből hazatérő fiatal Kittel, kapcsolatuk fellazítja az addigi merev hagyományokat, a fiú fittyet hány a szokásjogra, feleségül akarja venni a lányt származása, alárendelt helyzete ellenére. Ám közbeszól a háború…
Az írónő azt is bemutatja, hogy a lányt alkalmazó Mr. Rivers, az angol gentleman mintaképe miként éli meg örököse és egyben udvarháza elvesztését, hogyan változik meg az ő személyisége is; és miként kapaszkodik végül a két, mély szomorúságokat átélt ember egymásba, hogy életben való hitük végül diadalmaskodjon a halálon és pusztuláson.
Szelíd líraiság, humor, elégikus hangulat, irónia, és elnéző szeretet egyszerre van jelen a műben. Remekbe szabottak a mellékalakok is: a házvezetőnő, a komornyik, a falubeli halászok élete reális vonásokkal és emberi esendőségüket bemutató derűvel megrajzolt.
Ha kedved támad tartalmasan eltölteni egy hétvégét, akkor ajánlom figyelmedbe ezt a regényt!
Én azért is kedvelem ezt a művet, mert egyfajta regény a regényről. Elgondolkoztat, hogy léteznek-e párhuzamos valóságok/világok. Az egyes szám, első személyben mesélő Elise (aki végül Alice lesz) többször utal arra, hogy nem egyetlen történet van, hogy ugyanazt más-más módon éljük meg, és az író előjoga, hogy képzelete segítségével átalakítsa a valóságot. Rajta múlik, hogy milyen történet kerekedik ki a keze alól. Sokszor jó lenne hinni, hogy a rekviráló katonákat megállítja egy szelíd hangú kérés! Jó lenne hinni, hogy csak akarnunk kell, és életben maradnak a szeretteink! Jó lenne hinni, hogy az értékek megőrizhetők és áthagyományozhatók még a gyermekeinkre is! De az önáltatás nem vezet sehova. Szembe kell néznünk azzal is, ha az élet nem olyan, amilyennek álmainkban elképzeljük!
Tamási Áron: Jégtörő Mátyás
Gondolkoztál már azon, hogy létezik-e lélekvándorlás? A legtöbben ezt a fogalmat a keleti vallásokból ismerik. A reinkarnáció, vagyis az a hiedelem, hogy a szellem halhatatlan, és valamilyen módon újjászületik, csak másféle formában, más testben, már az ókori görögöknél is megjelent. Nem is gondolnánk rá, de a pogány magyarok ősi hiedelmeiben is létezett.
A kereszténység előtti ősvallásunkról nagyon kevés tudásunk van. Egységes rendszert nem ismerünk. Noha Ipolyi Arnold Magyar mythológia című munkája megpróbálta összegezni mindazt, amit erről tudhatunk, de a mai néprajzkutatók, tudósok Ipolyi állításainak egy részét vitatják. Ám, azt például, hogy kétféle lélek képzete létezett őseinknél, azt nem vitatja senki, hiszen bizonyíték rá a lélegzik (lélek-zik) szavunk is. Azaz lélegzéskor ki-be jár belőlünk a lélek. Amikor pedig megbetegszünk, már csak „hálni jár belénk a lélek.” A szabad lélek mellett azonban elődeink hiedelmeiben létezett olyanfajta lélek is, amely csak a test halálakor hagyja el az embert.
Tamási Áront is foglalkoztatta az ősi hit, illetve mindaz, amit megőrzött belőle a magyar folklór, azaz a népi hagyományok. Az író nevét a legtöbben az Ábel-trilógiából ismerik. Az Erdélyből származó szerző remek mesélőkedvvel van megáldva. Lírai leírásai pedig igazolják azt, hogy az erdélyi nyelv képszerűbb, metaforikusabb, mint az anyaországi. Tamási ízes kiszólásai, tréfás humora, a székely ember „góbéságának”, azaz gyors eszejárásának bemutatása egyedivé teszik stílusát.
Jégtörő Mátyás című regénye 1935-ből való. Egy lélek vándorlását meséli el, de olyan derűvel és könnyedséggel, amely csak az erdélyi író sajátja. A szöveg egyik jellemzője, hogy maga a főhős, a szellem mesél, önmagát ironikus és némi kritikai éllel bemutatva.
Már a kezdet érdekes: a szabad és végtelen térben élő kicsi lélek „játszi és helytelen” viselkedésű. Ezért kapja büntetésül, hogy le kell szállnia a földre. Először egy sovány bolha testét választja szállásul, s innen tájékozódik a földi világ dolgairól. Tanúja lesz, hogy egy fiatal falusi szerelmespár – Mátyás és Márta – miként köt házasságot. Ahogy ők egymásnak esküsznek hűséget, úgy ígéri meg magának a lélek is, hogy földi léte során hozzájuk fog ragaszkodni, az ő szolgálatukra, védelmükre szegődik. A véletlenek hozzák aztán az újabb és újabb fordulatokat az életében. Ahogy a szellem más és más testben születik újjá, úgy ismeri meg a világot is, és észreveszi, hogy a természetben mindennek lelke van. Ám, az ígéretéről sem feledkezik meg! És erre szükség is van, mert Mátyás és Márta bizony ki van téve a különféle veszedelmeknek.
Az új meg új alakot öltő lélek végigkíséri a rokonszenves fiatalok sorsát, elmeséli, hogy kettejük hűsége, kivirágzó szerelme hogyan birkózik meg a nehézségekkel, sőt olykor az ártó szándékokkal is. Miközben a szellem mindent megfigyel, az olvasó is beavatást nyer a falusi szokások és hiedelmek világába.
Megtudhatjuk, hogy miként kell meglesni a falu boszorkányait, hogy tudjuk kikelteni a lidércet, aki rávezet az elásott kincsek nyomára, hogy mit is üzen mennydörgés és villámlás, vagy éppen miért becses a boszorkányoknak a kígyó feje. De azt is, hogy miként áll össze logikus rendszerré a természet örök körforgása és a létezők hierarchiája. Bármilyen alakot öltsön is a szellem, az igazság és a szabadság bajnoka akar lenni.
Az író – mint minden művében – itt is fontos gondolatokat ad főhőse szájába, például arról elmélkedik a vándorló lélek, miként lehet, hogy az ember 70-80 évet is leél a földön, és mégis csak szűk keretek között mozog. Elfeledkezik a „természet dicsőségéről és a csillagok vidámságáról”.
Tamási Áron regénye azzal ér véget, hogy egy új emberi élet születik. És ez ad erőt és reményt. A jó és a rossz küzdelme, mint a népmesékben, azzal zárul, hogy megszületik az ígéret a folytatásra. Mert a jóakarat él, és diadalmaskodni igyekszik minden gonosz és sanda szándékon.
Ha érdekel, hogy miként gondolkodtak elődeink a világról, olvasd el Tamási regényét!
Anthony Doerr: A láthatatlan fény
Mindig is azt gondoltam az iskoláról, hogy ott tanár és diák egyaránt tanul – egymástól. Azaz nem csupán én próbálok tanárként gondolatokat, érzelmeket, ismereteket átadni, hanem jómagam is tanulok a tanítványaimtól. A mostani könyvismertetőm olyan könyvről szól, amelyet két volt diákomtól kaptam ajándékba, ma is hálás vagyok érte.
Anthony Doerr, amerikai novella- és regényíró, kortársunk. Számtalan díjat mondhat magáénak, a legjelentősebb talán éppen e regénnyel elnyert Pulitzer-díja 2015-ből. (Ennek a díjnak magyar vonatkozása is van, Joseph Pulitzer ugyanis Makón született, majd kivándorolt Amerikába, és ott lett neves újságíró, szerkesztő és lapkiadó. Az általa alapított díj az amerikai újságírók és írók egyik legrangosabb kitüntetésének számít.)
A láthatatlan fény nagy egységei dátumokkal jelöltek, az első ilyen 1944. augusztus 7. Ez a nap, amikor amerikai pilóták szőnyegbombázással igyekeznek elpusztítani egy németek által 4 éve megszállt területet egy francia kisvárosban, Saint-Malóban. Ez persze nem megy másként, mint úgy, hogy a városkát magát is lerombolják. A város civil lakosságát röplapokkal előre figyelmeztetik, hogy hagyják el a várost, meneküljenek nyílt térre. A regény egyik főhőse, egy 17 éves fiatal lány, azonban világtalan. Egyedül van néhai nagyapja házában, mert apja eltűnt, bácsikáját pedig börtönbe zárták előző nap. Őt várja haza, és mit sem tud arról, hogy mi szerepel a ledobált röplapokon, mint ahogy arról sem, hogy mi történt rokonaival. Félelmében az apja által rábízott kincset szorongatja, egy könnycsepp alakú kék drágakövet, amelyet a német megszállók is szeretnének megszerezni.
Saint-Malo városkájában, egy légós pincében van a regény másik főhőse is, egy 18 éves német fiú, Werner Pfennig. Ő híradós-rádiós, az a dolga, hogy felfedezze és társaival megsemmisítse a francia ellenállás titkos rádióadóit. És megindul a város bombázása, majd a légvédelmi ágyúk válasza…
A következők fejezetekben visszarepülünk az időben. Marie-Laure megvakulásának kezdetéig, illetve az árvaházban lakó Werner gyermekkorába. A két fiatal sorsát párhuzamosan mutatja be az író. A vak kislányt természettudományi múzeumban dolgozó apja arra kívánja ösztönözni, hogy az általa épített makettek alapján tanuljon meg egyedül közlekedni Párizsban, majd a tengerparti kisvárosban is. Braille-írással készült könyveket hoz lányának, hogy olvashasson, és furfangos dobozokat, amelyek kinyitásának rejtélyét Marie-Lauré-nak meg kell fejtenie. Egy ilyen dobozkába és a városmakettbe rejti később apja a múzeum legféltettebb kincsét, hogy megóvja az idegen megszállóktól. A lány kedvenc könyvei Jules Verne művei lesznek, köztük a Némo kapitány. Ez a könyv mindörökre meghatározza életét, mint ahogy az is, hogy megismeri egy rádióadó működtetésének titkát.
Werner egy németországi lepusztult bányavidéken él, és más árvaházbeli gyerekekkel együtt náci ideológián nevelődik az általa megjavított drága kincset, a szemétből guberált rádiót hallgatva. De a fiút sokkal jobban érdekli a tudomány világa. És húgával együtt egy francia professzor előadásaiért rajong, ezt azonban mindenki előtt el kell titkolniuk. Werner emberségét az elzászi származású Frau Elenától tanulja, aki az árvaházban gondjukat viseli. Általa ismeri meg a francia nyelvet is. Műszaki zsenijét természetesen ki akarja használni a hatalom. Egy katonai kiképzőtáborba kerül, hiába kiskamasz még. Életét innentől kétféle érzelem alakítja: egyrészt meg akar felelni a náci tábor elvárásainak, hiszen csak így van lehetősége tanulni, másrészt lelkiismerete tiltakozik a brutalitások, az embertelenség ellen, amelyet a kiképzés során igyekeznek beléjük oltani.
Doerr egyidejűleg számol be szinte szikár, tárgyszerű mondatokban a hétköznapi élet tényeiről, és költői leírásokban arról, hogyan élik meg a gyerekek a tudomány, a fizika, a fény vagy éppen a tengeri utazás, a kalandok csodáját. Különös az is, hogy az író rendkívül rövid fejezeteket alkot, így dinamikusnak, mozgalmasnak érezzük a cselekménybonyolítást. Az idővel való játék, a múlt és a jelen világának váltogatása, a párhuzamos sorsok váltásai éppoly érdekessé teszik a regény szerkezetét, mint amilyen különleges szerkezetűek Marie-Laure apjának jól megtervezett dobozai. Az apró, mozaikszerű elemek adják ki végül az egészet, a második világháború világát, ahogy azt két kamasz látja. Megértjük a fény metaforáját is, ez a motívum végigvonul a regényen.
Hogyan fonódik össze a két főhős sorsa? Mi történik a két fiatallal, mi az értékes gyémánttal? Vajon fog-e az átok, amelyet a vak lány még hatévesen hallott egy öreg teremőrtől a természettudományi múzeumban, és amelytől egész életében rettegett? Elpusztul-e a ház, amelyben Marie-Laure nagyapja valaha azokat a tudományos-ismeretterjesztő előadásokat hanglemezre mondta? Lehet-e élet és jövő ott, ahol katonai megszálló és áldozat találkozik? A háborús uszítás az erősebb, vagy a kultúra, a művészet, a tudomány varázslata? Szabadon dönthet-e az ember a sorsáról egy parancsuralmi rendszerben? Vajon az átélt traumák nyoma kitörölhető-e a személyiségből? Feloldható-e a bűntudat? Begyógyulnak-e a lelki sérülések? Korunk pszichológiája éppen azt tanítja, hogy mindazon élmények, amelyeket a történelmi kataklizmák (azaz a nagyarányú, pusztító társadalmi fordulatok) által él meg az ember - nemzedékek lelkébe ívódnak.
Doerr regénye, amelynek cselekménye 1934-től 2014-ig ível, ezeket a kérdéseket feszegeti. Nem könnyű olvasmány, de mélyen megrendítő és elgondolkodtató, ezért ajánlom mindenki figyelmébe!
Rejtő Jenő: A szőke ciklon
Azt olvastam, hogy az európai emberek számára a legutáltabb hónap a január. Azon ugyan vitatkoznak, hogy melyik nap vívja ki a legnegatívabb jelzőt, de hogy az év legkevésbé örömteli napja január második felében van, azt senki sem kérdőjelezi meg. Elmúltak az ünnepek, nincs mit várni, hosszú és lehangoló a tél s a hideg, ami előttünk van. A pszichológiában már komoly irodalma van annak, hogy miként kell túlélni ezt az időszakot.
„Rosszkedvünk telében” éppen ezért választottam e havi ajánlóként egy vidám és könnyed regényt.
Az 1905-ben született Rejtő Jenőről méltatlanul feledkeztünk meg. Időről-időre ugyan elkövetkezik valamifajta reneszánsza könyveinek, hogy azután a kiadók és a szerkesztők ismét a feledés homályába hagyják süllyedni az író műveit. A szerző neve valószínűleg azoknak ismerős, akik velem egyidősek, vagy esetleg még nálam is idősebbek. Könyvesboltban kevésbé, inkább csak antikváriumokban, könyvtárakban találunk rá regényeire. Műveit többféle írói álnéven írta. Legismertebb ezek közül a P. Howard, ezen a néven főleg idegenlégiós kalandregényei jelentek meg.
Hegedűs Géza irodalomtörténész A magyar irodalom arcképcsarnoka című művében rendkívül szellemes paradoxonnal fogalmaz: „Még arra sem becsülték, hogy legalább lebecsüljék.”
Rejtő élete cseppet sem volt mulatságos: színészettel, újságírással, bokszolással, és – nagyon gyakran – alkalmi munkákkal kereste kenyerét. Becsavarogta fél Európát, állítólag maga is járt az idegenlégióban is, hazatérése után lett ismert író, de hivatalosan elismert sohasem. A pénzzel nem tudott bánni, állandó lakása sem volt, általában a Japán kávéházban dolgozott. Munkaszolgálat közben halt meg, megfagyott, betegen és éhezve alig 37 évesen. Nemcsak regényeket, hanem kabaréjeleneteket, filmötleteket, színdarabokat is írt. Gyakran „négermunkaként”, mert zsidó származása miatt nem jelenhetett meg neve. A 2000-es években ismét rendkívül népszerű lett, míg aztán mára újra kezdi elfelejteni - vagy meg sem ismerkedik vele - a fiatalabb generáció.
A Rejtő-jelenségről, arról tudniillik, hogy mi sikerének titka, számtalan leírás született. És mindenki ugyanazt a megfejtést adja: sajátos humora, ez a groteszk, mégis nagyon emberi nevettető képesség. Nem véletlenül becsülte és támogatta életében Karinthy Frigyes! Aki valaha olvasta könyveit, azzal Rejtő (alias P. Howard) alakjai együtt élnek: Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Troppauer Hümér, Vanek úr…
Jómagam arra emlékszem, hogy bátyám hangosan kacag olvasás közben. Mivel én még legfeljebb a szótagolásig jutottam, irigykedve figyeltem, és rögtön elhatároztam, hogy ha megtanulok igazán olvasni, én is elolvasom azt, amin ő most olyan jóízűen mulat.
Az 1939-ből való A szőke ciklon című regénye visszatükrözi Rejtő sajátos humorát. A mű egyszerre romantikus regény, kalandregény, krimi, kémregény és mindezek paródiája. Éppen ezért nem lehet egyetlen sorát sem komolyan venni. Cselekményének lényegét az adja, hogy egy a való életben teljesen járatlan, de rendkívül csinos és jószívű lány, aki szegényen él édesanyjával, megörököl egy hatalmas gyémántot. Míg jogos örökségét keresi, összeakad egy álomkórkutató tudóssal, aki ember- és nőgyűlölő hírében áll. Lord Bannister konzervatív viselkedése, hagyománytisztelete teljesen ellentétben áll mindazzal, amit Evelyn képvisel, aki valódi ciklonként söpör végig a tudós életén. Hiszen hol rablógyilkosok elől menekül, hol egy érdekes családi tragédia kellős közepébe csöppen. Egy biztos: mindig veszélyben az élete, és mindig új és új kalandoknak és kihívásoknak kell megfelelnie. Az eseményeket bonyolítja egy ügybuzgó fiatalember, aki Evelynbe szerelmes, de a Rejtő egy újságíró-riporter figurát is kitalál, hogy a cselekmény még kacifántosabb legyen.
Maga a történet számos mulatságos és váratlan fordulatot tartogat, ám Rejtő humora mégis elsősorban nyelvi. A regény 10 fejezetből áll, s ezek élén fejezetelőzetesekben foglalja össze az író az egység lényegét. Például imígyen: „Mr. Bradford föllel issza a kávét, azonban gondosan leszűri a tanulságot. Így megtudjuk, hogy életünk voltaképpen milyen.” Befejezésképpen hadd idézzem ezt a rejtői örökbecsűt:
„ Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye, rövid és céltalan.”
De éppen azért, mert januárban különösen hajlunk rá, hogy higgyünk Mr. Bradford igazságában, kell a derű, a nevetés, hogy ezt a keserű igazságot némiképpen feloldjuk.
Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe
Manapság már mindenről készítenek felméréseket, kutatásokat. Többek között arról is, hogy mit gondol a modern kor embere a szépségről. Nem véletlen, hogy a mesterséges intelligenciával elsők között készíttették el a mai női és férfi szépségideál képét. Azt is vizsgálták, hogy mennyit számít a külső megjelenés a sikeres életút elérésében manapság. És természetesen a számok azt igazolják, hogy bizony sokat. Virágzik a szépségipar, a plasztikai sebészet, influenszerek mutatják meg, hogy mi számít divatosnak, szépnek, milyen trendet kell követnünk frizurában, öltözködésben, sminkben, hogy mi is azokhoz tartozzunk, akiket elfogad, sőt méltányol a világ.
Hogy mi számít szépnek, az persze korfüggő. Például a barokk korában a telt, mai szemmel kövér nők voltak a szépségideálok, de még később is a bőrnek hófehérnek kellett lennie, a hölgyek a napsütéstől széles karimájú kalappal és napernyővel óvták magukat. Ma már mindezeken nevetünk, ám a mai kor emberét éppúgy foglalkoztatja a külső, mint a korábbi korok asszonyait, férfiait. Igen, a férfiakat is, a hiúságtól ők sem mentesek.
A művészetnek is voltak olyan korszakai, amikor a szépség volt a legfontosabbnak tartott érték. Ilyen volt a szecesszió világa is. Az énkultusz, a dekadencia, a fülledt erotika, a halál és szerelem egybefonódása, a dekoratív, stilizált elemek kedvelése jellemzi az ilyen műveket.
Oscar Wilde ennek a művészeti stílusnak az előfutáraként lett ismert. Költő, próza- és drámaíró. Saját korában a dandy (divatos világfi) mintaképe, ugyanakkor botrányhős, különc.
A Dorian Gray arcképe című regénye egy fantasztikus ötletet ír le. A címszereplő fiatalember mindenkit megnyer magának fiatalságával, bájával. Ő a megtestesült szépség. Nőket és férfiakat egyaránt elbűvöl, hiszen jólesik ránézni, gyönyörködni hibátlan alkatában, eszményi arcában. Mintha általa egy hófehér márványszobor kelt volna életre az ógörög világból. Szépsége egy fiatal festőművészt is megihlet, és megfesti a fiú egész alakos képét. A festő úgy érzi, képe azért sikeres, mert test és lélek harmóniáját képes kifejezni általa. Ezt a képet pillantja meg Lord Henry Wotton, és elhatározza, hogy megismerkedik a fiúval és bevezeti a társasági életbe. Eleven emberen kísérletezik. Kísérlete azt kutatja, vajon ha megrontja a fiú lelkét, akkor vele csúnyul-e a test is. A lord Legfőbb eszménye a művészi szép, a valóságot közönségesnek és kiábrándítónak látja. Cinikus, kiégett ember, számára a részvét, a szánalom, a szenvedőkkel való együttérzés csak kigúnyolásra alkalmas társasági téma.
Doriant is mélyen megérinti a festmény, egyrészt azért, mert ekkor fedezi fel saját szépségét, de ugyanekkor ennek a szépségnek a mulandó voltát is. A lord éppen ezt a gondolatot erősíti meg benne. Kettejük barátsága az ártatlan, tiszta fiatalember egész életét átformálja. És azt hinnénk, hogy mint minden emberen, Dorian Grayen is nyomot hagy az idő, a tapasztalat, mindazok az élmények, amelyeket átél. Hiszen ezt mindnyájan megéljük, történjék velünk akár jó, akár rossz dolog, az idő lenyomata ott van a testünkön, arcunkon: ráncok, árkok, barázdák formájában. Gerincünk meghajlik, valaha szép kezünk, lábunk megvastagszik, vagy éppen pipaszárrá silányul. Már régen nem karcsú a derekunk, nem elegáns a tartásunk. Nemcsak a biológiai érés változtat át bennünket, hanem mindaz, ami történt velünk. Nem így Dorian Gray! Ő nem öregszik, nem csúnyul, csodájára jár a világ, hogy épp olyan szép, mint valaha fiatalember korában volt. Pedig az élményei között egyre kevesebb van, amire büszke lehetne, egyre mélyebbre süllyed az erkölcstelenségben, a társasági élet önzése, élvhajhász viselkedése elborzasztó bűnökre veszi rá.
Hogy mi a titka, miért marad fiatal? Hogyan függ össze mindez a festménnyel? És mit tesz a főhős, hogy feledje a félelmet, a szorongást, ami egy idő után kialakul benne? Mindez kiderül Oscar Wilde különleges regényéből, amely saját korában egyszerre aratott óriási sikert, és váltott ki elutasítást, elítélő kritikákat. Az író azonban nemcsak egy meghökkentő ötletet bont ki művében, hanem elgondolkodtat bennünket élet és művészet, látszat és valóság viszonyáról is.
A regényt Kosztolányi Dezső fordításában olvashatjuk. Ő az az író-költő, akit a „szépség emberének”, homo aestheticusnak szokás emlegetni. Saját műveiben is nagy gondot fordított a cizellált megfogalmazásra, az érzékletes költői stílusra, fordítóként is így működik.
És vissza is tértünk a kiinduló tételhez. Vajon milyen árat fizetünk az örök fiatalság és szépség mítoszáért? Mi mindenre hajlandó az ember, hogy elhitesse a világgal és önmagával, hogy még mindig szép? És ami a legfontosabb: elegendő-e nekünk a látszat a valóság helyett? Mit szeretnénk? „Tükör által homályosan vagy színről színre látni?”
Stacey Halls: Az Uránia-ház
Kathy O’ Beirne: A Magdolna nővérek
Sokan tudják, hogy Charles Dickens a 19. századi angol irodalom egyik legismertebb szerzője. Műveiben együtt jelenik meg a romantika és a realizmus. Saját korának társadalmát hitelesen - különösen a szegények és nyomorgók életét -, rendkívüli drámai erővel jeleníti meg. Regényei ugyanakkor legtöbbször valamifajta mesei igazságszolgáltatással, az elesettek és a jók győzelmével érnek véget. Kalandos fordulatok után győz az erény, az emberi szeretet és tisztaszívűség. Művei ma is rendkívül népszerűek, számtalan film, sorozat alapját jelentik. Leghíresebb műveit musical vagy dráma formában is feldolgozták. Twist Oliver, Copperfield David, Kis Dorrit, Szép remények…
A szerzőről ugyanakkor kevesen tudják, hogy regényeiben képviselt értékrendjét, hogy tudniillik a szegények és elesettek iránti részvét emberségünk szép bizonyítéka, saját életében is igyekszik érvényesíteni. Ezért hoz létre egy menedéket, egy otthont bukott nőknek. Londonban, Dickens korában, körülbelül 80 ezer prostituált dolgozik. Sokan közülük azért kerültek az utcára, mert korábban valami apróbb vétséget követtek el, esetleg erőszak áldozatai lettek. A korabeli dologházak, ill. az adósok börtöne fenyegető rémként jelenik meg mindazoknak, akik képtelenek fizetni a hiteleiket, vagy betegségük, esetleg hozzátartozóik betegsége miatt a társadalom perifériájára kerülnek. És gyakran innen csak lefelé vezet az út.
Dickens tehát 1847-ben elhatározza, hogy ezek közül a nők közül megmenti azokat, akik hisznek a javulás lehetőségében, s vágynak rá, hogy kikerüljenek abból a csapdahelyzetből, amelyet a korabeli társadalom teremtett. Tervéhez megnyeri kora egyik milliomosát, egy jótékonyságáról ismert, előkelő fiatal hölgyet. Többek bevonásával hoznak létre egy házat, ahol ugyan szigorú szabályok uralkodnak, de lehetőséget teremt a lányok számára, hogy újrakezdhessék az életüket. Dickens börtönigazgatókkal, lelkészekkel tárgyal; komolyan veszi feladatát, a nők napirendjét, programját, tanulnivalóit tudatosan megtervezi. Az is szabály, hogy lányok nem hagyhatják el engedély nélkül a házat, és a múltjukról nem beszélgethetnek.
Ezt a valóságos történetet dolgozza fel regényében Stacey Halls Az Uránia-ház cím alatt. Az írónő több bestseller szerzője, elsősorban a történelmi fantasy területén alkot, műveivel jelentős díjakat is elnyert. Természetesen a történelmi valóság itt is vegyül a fikcióval, bár a lányok életének, a ház működésének leírása hiteles. A három kiválasztott főhős, Marta, Josephine, Polly és patrónusuk, a milliomosnő Angela sorsának alakulásában azonban működik az írói fantázia is, hogy fordulatosabbá, izgalmasabbá tegye a történetet. A nemes kisasszony ugyanis régóta szenved egy őt zaklató férfitól, aki mindenhová követi. Hiába a rendőri kíséret, az ügyvédek furfangja, sehogy sem tud megszabadulni az orcátlan alaktól.
A regény nagy kérdése, hogy miként sikerül ezeknek a nőknek a sorsát megfordítani, vajon elhiszik-e magukról, s elhiszik-e mások róluk, hogy képesek tiszta lappal új életet kezdeni. Nem kísért-e múlt, nem telepszik-e rájuk sötét árnyként mindaz a keserű tapasztalat, amit eddig megéltek. Hiszen mindeddig azt hallották, hogy értéktelenek, becstelenek, akik megérdemelték mindazt a kegyetlen bánásmódot és szenvedést, ami osztályrészként nekik jutott. És vajon az arisztokrata hölgy csak a pénzét adja ehhez a nagyszabású kísérlethez, vagy az ő életén is változtat az, hogy megismerte ezeknek a nőknek kilátástalannak tűnő sorsát?
Az írónő - Dickens példáját követve - együtt adagol az olvasónak reménytelenséget és reményt. És dickensi a szimbolikus befejezés is.
Miközben ezt a történetet olvastam, felidéződött bennem egy másik könyv. Kathy O’Beirne A Magdolna nővérek című alkotása. Ugyanannak a témának színe és fonákja. Ez a mű is megesett, szerencsétlen sorsú nők történetét meséli el, de szociográfikus hitelességgel. Írország szerte mintegy 200 éven keresztül léteztek az egyház által működtetett Magdolna-mosodák, ahova azok a nők kerültek, akik valamilyen bűnt követtek el, vagy akik házasságon kívül éltek szexuális életet, esetleg teherbe estek. A családjuk leggyakrabban lemondott róluk, mert a mélyen hívő írek szégyellték a legkisebb erkölcsi botlást is. De bekerültek ilyen intézményekbe árvák, fogyatékosok is, akik nem tudtak kiállni önnön érdekeikért. A szerzőnek egy oknyomozó újságíró segít abban, hogy elmesélje saját életét, és mindazokat a megdöbbentő élményeket, amelyeket hétéves kora óta megtapasztalt. A kegyetlen veréseket, a büntetéseket, a szexuális kiszolgáltatottságot, az erőszakot. És azt is, hogy miként küzdött meg a közönnyel, hiszen hiába kiáltotta volna világgá, hogy mi minden történik ezekben az intézményekben, senki sem hallgatta meg sem őt, sem társait, sőt képzelgésnek tekintették történeteit mindazok, akik beavatkozhattak volna ezeknek a szerencsétlen, kiszolgáltatott nőknek a sorsába. Így aztán Kathy megjárta a pszichiátriát is, jó néhány társával együtt. És ez már nem a 19. századi dickensi világ! A regény 2005-ben jelent meg Dublinban, és a főhős arról számol be, hogy a mosodákat csak 1996-ban zárták be, addig sok ezer nőt tartottak fogva reménytelennek tűnő állapotban, és nemcsak dolgoztatták az ott fogva tartott lányokat - minden ellenszolgáltatás nélkül, hanem éheztették, verték is őket. A mosodák megszüntetésére csak azért került sor, mert az egyik intézmény területén tömegsírra leltek, benne több mint száz azonosíthatatlan, névtelen nő holttestével.
Egy téma színe és fonákja! És ne higgyük, hogy a női kiszolgáltatottság témának ma nincs aktualitása! Akár társadalmi-anyagi helyzeténél fogva, akár tapasztalatlansága okán ma is sok fiatal lány esik áldozatul olyan embereknek, akik aljasul kihasználják, modern kori rabszolgát csinálnak belőle, esetleg olyasmire kényszerítik, ami ellen teste-lelke tiltakozik. Ezért ajánlom elolvasásra ezeket a műveket!
És aki még nem ismeri őket, annak persze szabad Charles Dickens-regényeket is olvasni! Te, jó ég! Most veszem észre, hogy így már egy csokorra való olvasmányt ajánlottam, de mindegyik garantáltan érdekes!
Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka
Áprilisban, a költészet napjához közel egy olyan írótól ajánlok regényt, aki a magyar líra kivételes alkotója is.
Úgy gondolom, hogy az értelmes ember számára mindig izgalmas azzal szembenézni, hogy kicsoda ő valójában. Eltöprengeni azon, hogy milyennek látnak mások, de azon is, hogy azonos vagyok-e azzal a tükörképpel, amelyet mások tartanak elém.
Rakovszky Zsuzsa 20 évvel ezelőtt született regénye többek között erről is szól. A szerző verseket és prózai műveket egyaránt írt, kiváló műfordító is. Művészetéért a legrangosabb kitüntetést, a Kossuth-díjat is elnyerte. A kígyó árnyéka első regénye. Rakovszky saját családjának történetét kutatta a soproni levéltárban, amikor rábukkant az anyag magjára, egy boszorkányper történetére.
A mű cselekménye rendkívül izgalmas: a főhős, Binder Orsolya meséli el benne életét fiatal lány korától öregasszony voltáig. A 17. századi Magyarországon vagyunk, megelevenedik a kor, a történelmi közeg, de a mindennapokon keresztül; íze, színe, szaga van az életnek: a vallásháborúk, pestisjárvány, Bocskai hajdúinak kegyetlenkedése együtt jelenik meg a hétköznapok jeleneteivel.
Orsolya meggondolatlan, szerelmes lányként elkövet egy hibát: odaadja magát egy rangban felette álló fiatal nemesnek. Házasságról természetesen szó sem lehet, az esetet titokban kell tartani, hiszen ezt a bűnt a szigorú erkölcsű polgári közösség soha nem bocsátaná meg. Ebben a korban már a gyanú elég, hogy egy lány tisztasága megkérdőjeleződjön. S innen kezdődik Orsi kálváriája. A gyötrő szenvedélyek és a kibogozhatatlan érzelmi kapcsolatok úgy hozzák, hogy a becsületét vesztett Orsolya nem csupán lánya és támasza lesz megözvegyült apjának. Ez azonban még súlyosabb bűn, mint az előzőek. Hogy a hóhérkötelet elkerülje, vagy ami még rosszabb, a máglyahalált, apja javaslatára egy másik nő szerepébe bújik, fiatalon meghalt mostohaanyjáéba. A család Lőcséről Sopronba költözik. Apa és lánya azt hiszi, hogy a kapcsolat mindörökre titok marad, s senki sem fedheti fel a szerepcserét sem. Nem így történik. Az utolsó percig izgalmas történet számtalan váratlan fordulatot rejt.
A regény azonban nem éri be olcsó hatásvadászattal. Rakovszky a szereplők személyiségének összetettségét, az ember érzelmi életének kusza bonyolultságát tudja rendkívüli erővel megjeleníteni. Emellett pedig a női sors kiszolgáltatott voltát, a férfiak uralta világot is tökéletesen képes tükrözni.
Orsolya végül nem bírja tovább elviselni a magára kényszerített hazug szerepet, s azt akarja, hogy érjen véget a szenvedése. Mindegy milyen áron, de végre önmaga kíván lenni. Vagyis a regény arról is szól, hogy a személyiség miként őrizheti meg önmagát egy olyan közegben, amely ezt a személyességet, ezt a belső integritást elpusztítani igyekszik. Orsolyát végül nem a környezet kiáltja ki boszorkánynak, hanem ő akar kívül kerülni az eddigi életén, a tisztes polgárasszony álszent szerepén. Az írónő nem dönt arról, hogy Orsolya áldozat vagy bűnös, a főhős sorsának megítélését az olvasóra bízza.
Rakovszky Zsuzsa az apró részletekre is ügyel. Így regénye nem csupán a női sors ábrázolásában remekel, hanem művelődéstörténeti olvasókönyvként is felfogható. Minden apróság hiteles. Ott szerepelnek a műben a korabeli népszokások, a babonák, benne van, hogy miként vélekedhetett a korabeli ember a világról s abban saját helyéről. Csak néhányat hadd emeljek ki ezek közül a hiedelmek közül! Szerepel a regényben a Szent Iván napi tűzugrás szokása, a szerelmi jóslás, párválasztás ünnepe, szerepel a farsangi alakoskodás. De ugyanígy megjelenik az a hiedelem, hogy aki ért a füvekhez, a gyógyfőzetekhez, aki többet tud, mint az átlagos ember, az már gyanús. (A magyarországi boszorkányperek legtöbbje ilyen hiedelmen alapult.) Orsolya pedig többet tud, hiszen patikus apjától mindent megtanult. Nem elégszik meg azzal a női szerepkörrel, amit a közösség ruházott a nőkre. Nem kell neki a tisztes házasság menedéke egy olyan férj oldalán, akit nem szeret. Orsolya ráadásul szép is: veres hajú, fehér bőrű leány. S kell-e több, hogy a rontás, a démoniság szelleme körüllengje? A mesék, a legendák, a szájról-szájra szóló suttogó történetek ezt a hiedelmekkel teli világot még elevenebbé teszik.
A regény egyes szám, első személyű előadásmódja, az énregény-forma különösen alkalmas arra, hogy a személyiség belső világát ábrázolja. Orsolya öreg korában tekint vissza életére. Így lehetővé válik, hogy értékelje is mindazt, amit átélt. Rakovszky nem mesél el mindent részletesen, néha éveket tömörít egy-egy mondatba, máskor pedig lényegtelennek tűnő részleteket is bemutat. De hát pontosan így működik az emberi emlékezet is. A számunkra lényegeset megőrzi, a többit elfelejti.
A regény szimbólumokban gazdag alkotás. Ilyen a címbeli kígyó is. Számtalan jelentés kötődik a kígyóhoz, nemcsak a magyar, hanem a különféle európai vagy Európán túli kultúrákban. A tudás és gyógyítás jelképe, hiszen a patikákat ma is kígyóval szimbolizáljuk, másrészt a bibliabeli rossznak, a csábításnak a megjelenítője. Mindkét jelentése ott van a regényben. Ugyanígy összetett szimbólum a regényben többször visszatérő tűz motívuma. Hiszen ki ne hallott volna már a tisztítótűzről, a lélek megtisztulásának helyszínéről? De ugyanakkor a tűz az egyik legfélelmetesebb elem, a rombolásnak, a pusztításnak a jelképe. Ismert szimbólum az álarc is: látszat és valóság egysége, egyben ellentéte. S éppen ez adja ennek a műnek az összetettségét. Ahogy a kígyó és a tűz egyként jelképe a rontásnak és a jónak, a pusztításnak és az újrakezdésnek, úgy sugallja ez a regény azt, hogy a világ nem egyszerű, nem könnyen felfejthető. Az emberi lélek pedig főleg nem egynemű. Ott van benne a rosszra való csábítás és ugyanakkor a jóra való hajlam. És az emberi személyiség is, akár a főnix, megszűnés és megújulás sajátos egysége. Állandó változásban van, így aztán mindig aktuális a kérdés: ki vagyok én. Nagyon sokan álarcot viselnek életük végéig, olyannak hazudják magukat, amilyennek mások akarják látni őket, mert a megfelelés vágya ott munkál bennünk. Ám, ott van a különbözés vágya is. A mű főhőse egy idő után már nem akar megfelelni senki másnak, csak önmagának. Melyik a könnyebb út: belesimulni a közösségbe - még akkor is, ha ez nem igazán én vagyok -, vagy különbözni? És mit kezd a világ azokkal, akik nem akarnak megfelelni az elvárásoknak? Efféle kérdésekről gondolkodtat el ez a regény.
Wilder: Szent Lajos király hídja
A májusi könyvajánlómat egy tanórai beszélgetés szülte. Dante Isteni színjátékát tanítottam, és arról kezdtünk el beszélgetni a diákokkal, hogy van-e értelme, mi az értelme az életünknek. Lehet-e célja, és mi lehet a célja annak, hogy világra jöttünk? Természetesen nem azt vártam, hogy a gyerekek megválaszolják ezeket a kérdéseket. Ami meglepett, az volt, hogy jó néhányan mondták, hogy még soha nem töprengtek el ezen. Csak élnek egyik napról a másikra, elképzelésük sincs arról, hogy miért, mint ahogy arról sem, hogy mit kezdjenek ezzel az ajándékul kapott élettel.
Thornton Wilder amerikai regény-és drámaíró egyik legismertebb műve éppen arról gondolkodtat el bennünket, hogy véletlenül történnek-e az életünkben a dolgok, vagy esetleg van valamifajta magasabb rendű erő, egyfajta isteni rendelés, gondviselés, ami befolyásolja az életünket esetleg a halálunkat.
A regény Peruban játszódik a 18. század elején. Peru ekkoriban spanyol fennhatóság alá tartozott, a kiterjedt gyarmatbirodalom része. 1714. július 20-án leszakad Limához közel egy - még az inkák által épített - függőhíd, és 5 ember, aki éppen átkelt volna a hídon, lezuhan a szakadékba, és szörnyethal. A Szent Lajos király hídján történt katasztrófának szemtanúja lesz egy ferences szerzetes, Juníper atya. Az atya hittérítőként érkezett Peruba, és elhatározza, hogy utánajár, vajon miért éppen ezt az öt embert sújtotta a végzet. Lényegében vizsgálódásának tárgya az, hogy létezik-e isteni gondviselés, avagy csak véletlenül történnek az események az emberek életében. Ezzel természetesen azt is vizsgálni kívánja, hogy az Isten a jókra vagy a gonoszokra sújt-e le. Van-e összefüggés az életünk és a halálunk módja között? Juníper komolyan veszi a feladatát: alaposan utánajár minden apró részletnek, és végül terjedelmes könyvben foglalja össze tapasztalatait. A korabeli közvélemény szemében azonban már a kérdés feltevése is merészség, és az inkvizíció büntetésül máglyán égeti el az atyát könyvével együtt.
Wilder rövid regénye a miérteket követi végig. Az első fejezet címe Talán véletlen, a következő 3 egység az öt ember életének története, majd az utolsó fejezet a Talán isteni gondviselés címet viseli. Ebből a szerkezetből is látszik, hogy Wilder nem dönt az olvasó helyett.
Az is világossá lesz, hogy ennek az öt embernek a sorsa összefügg egymással, az apró mozaikokból kerekedik ki egy egész. Vagyis ismét egy töprengeni való: valahol minden emberi sors összekapcsolódik valaki máséval? József Attila Nem én kiáltok című versében így fogalmaz: „Hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat.” A címben szereplő híd tehát metafora; de miként a hídnak, jelentése kettős: egyidejűleg lehet az összekötés és különállás jelképe. Tőlünk függ, hogy átmegyünk-e rajta, megpróbáljuk-e áthidalni a szakadékot, ami elválaszt másoktól. Az öt ember életének felidézéséből az is kiderül, hogy néha nem elég a jó szándék. Wilder igazi hídnak a szeretetet tartja, ez teremthet kapcsolatot másokkal.
A regény azonban másról is elgondolkodtathat bennünket; többek között arról, hogy vajon jogunkban áll-e megítélni a másik ember életét. Mondhatjuk-e, hogy az az egyedül üdvözítő út, amelyet mi helyesnek tartunk? A másik ember tetteinek mérlegre tétele lehet-e az ember kiváltsága? Babits Mihály Jónás könyve című elbeszélő költeményében így inti szerénységre a gőgjében magáról elfeledkezett prófétát: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.” Jónást ugyanis arra választotta ki az Úr, hogy hirdesse az isteni tanítást az embereknek. Amikor azok nem hallgatnak rá, megfenyegeti az embereket, és azt várja Istentől, hogy pusztítsa el el a bűnösöket. Az Úr azonban nem emberi mértékkel mér, és megbocsát a gyarlóknak is. Babits tehát úgy foglal állást, hogy az ember nem ítélkezhet mások felett, nem az ő tiszte eldönteni, hogy mi a rossz és mi a jó, és hiba lenne azt hinni, hogy mást is tehetünk, mint hogy elfogadjuk az életünket befolyásoló isteni döntéseket.
Természetesen nem kell egyetérteni Babitscsal vagy Wilderrel, nyilván a művek célja nem is a meggyőzés, hanem az, hogy töprengésre ösztönözzenek: mi mit gondolunk minderről, és mi miféle értelmet találunk a saját életünkben?
Ezért érdemes elolvasni az eredetileg 1927-ben megjelent regényt, melyért a szerző Pulitzer-díjat kapott.
Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtettei
Az idei tanév utolsó könyvajánlóját már egyértelműen az ihlette, hogy fél szemmel már a tanév végére tekinget diák és tanár egyaránt. Ugyan hátra vannak még nagy megmérettetések: az utolsó témazárók, a szóbeli érettségik, de júliustól kezdve már itt a várva várt vakáció. Ezért hadd ajánljak most egy igazi klasszikust, de a betsellerek közül!
Miért kedveljük a krimit, miért kedveljük az olyan műveket, amelyek által hideglelősen borzongani lehet? Valószínűleg éppen azért, amiért a meséket. Úgy élhetjük át a kalandokat, a rémületet, hogy ha letettük a könyvet, akkor jóleső érzéssel állapíthatjuk meg, mindez mese, nem a valóság. A gyilkos lelepleződik, diadalmaskodik a furfangos és logikus elméjű detektív; a gonosz, a rémületet keltő lény nem tud ártani többé, hiszen a jó oldalán állók leleplezik és megakadályozzák mesterkedéseit.
A legdivatosabbak ezek a művek a romantika korában voltak, külön elnevezés is született rájuk: a rémromantika kategória, de szokás gótikus regénynek is emlegetni őket, azért, mert gyakran a középkorból merítették témájukat, és helyszíneik ódon várkastélyok voltak. Ugyan zömében a 19. századhoz kötjük őket, de azt hiszem, soha nem mennek ki a divatból. A film, a megfilmesítés gyakran rosszat tesz ennek a műfajnak, éppen azért, mert a jó thillerek, azaz a borzongást kiváltó művek lényegét képtelenek visszaadni. Az igazi lélektani mű egyáltalán nem tocsog a vérben, sőt! Csak mértékkel adagol mindent, inkább a képzeletünket dolgoztatja meg, éppen ezáltal lesz átütő sikere. Ha valaki más képzeli el helyettünk a jeleneteket, a szereplőket, már veszítenek érdekességükből, csökken feszültségteremtő erejük.
Bram Stoker 1897-ben megjelent regénye nem új alakot teremtett, a vámpír már létezett korábbi irodalmi alkotásokban, illetve a nép ajkán élő történetekben. Ám világhírűvé ez a regény tette. Állítólag Bram Stoker Vámbéry Ármin professzorral találkozott, és ő mesélt az írónak a vámpírokról szóló mondákról. Vámbéry rendkívüli műveltséggel rendelkező utazó volt, aki török és közép-ázsiai utazásai során nagyon komoly tudományos megfigyeléseket gyűjtött össze a korabeli népek szokásairól, nyelvéről, néprajzáról. Sajnos idehaza kevesebb figyelemben részesült, mint külföldön. Előadásainak főleg Londonban volt sikere, bár munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta.
Különös, hogy egy regény életét a fordítók is milyen mélyen tudják befolyásolni. A Drakuláról, azaz a vérszívó örökéletű vámpírról szóló történetet többen is lefordították magyarra. Bartos Tibor fordítása kapcsolatba hozta Vlad Tepes havasalföldi fejedelemmel a grófot, így egy idő után összemosódott a két alak. III. Vlad Tepes rendkívüli kegyetlenségéről és kedvelt büntetési módszeréről vált nevezetessé, ezért kapta a „karóbahúzó” melléknevet. A Bram Stoker-féle eredeti műben azonban a gróf székelynek és Attila hun fejedelem leszármazottjának mondja magát. Így fordítja Sóvágó Katalin is.
A regény egy kalandos leleplezés története: egy angol fiatal ügyvédet magához kéret a kárpátokbeli várkastélyában élő Drakula gróf, hogy segítsen Londonban letelepednie. A fiatalember levelekben számol be tapasztalatairól és megdöbbentő felfedezéséről menyasszonyának: a gróf élőhalott. Felfedezése azonban majdnem az életébe kerül, amikor végül kiszabadul a várból, elhatározza, hogy életét annak a célnak szenteli, hogy megszabadítja az emberiséget ettől a szörnyetegtől. Segítségére lesznek barátai, és egy holland tudós, akinek alakját az író valószínűleg Vámbéryról mintázta. Természetesen a jól megírt történet fokozatosan adagolja a rejtélyeket és a feszültséget, az olvasót végig izgalomban tartja, hogy vajon hőseinknek sikerül-e nagyszabású vállalkozásukat végrehajtani.
A szentimentalizmus óta kedvelt napló-és levélregény forma azért érdekes, mert nemcsak arra ad alkalmat, hogy a cselekményt megismerjük általa, hanem arra is, hogy a szereplők belső életét, érzelmeit is hűen visszatükrözze. Az sem véletlen, hogy a regény főhősei nem egyszerűen az életben maradásukért aggódnak, hanem jóval inkább azért, hogy megmentsék szeretteik lelkét a gonosz befolyásától. A Drakula név jelentése ugyanis egyaránt utal a sárkányra és az ördögre.
Már a neoplatonista filozófia hirdette, hogy az ember kettős természetű lény: testi valója a földihez, míg lelke az égi világhoz kapcsolja, általa az ember az istenivel tart rokonságot.
A fordítások és kiadások eltérnek a befejezés tekintetében is. Érdemes összehasonlítani őket! Él tovább a gonosz, csak más formában, mert halhatatlan; vagy sikerül legyőzni, és megmenteni azok lelkét, akik a legfontosabbak a főhősök számára?
Maga a téma persze valóban halhatatlan! Gondoljunk a két évtizeddel ezelőtt nagy sikert aratott Alkonyat sorozatra, Stephenie Meyer alkotásaira, ahol egy diáklány szeret bele egy vámpírba. Ez a sorozat azután a vámpír könyvek és filmek reneszánszát hozta el, jobb és rosszabb változatok követték egymást. Maga a vámpír is átalakult, hiszen ezekben a regényekben éppen az jelenti a feszültséget, hogy képes lesz-e a főhős uralkodni vérszívó ösztönein és békében élni az emberrel.
Ha ma valaki kicsit kutatni kezd az interneten, azt tapasztalja, hogy a vámpír jól eladható giccsé lett: az még hagyján, hogy Romániában egy olyan kastélyt neveztek ki Drakula kastélyának, amelynek semmi köze sem a regénybeli, sem a Vlad Tepes-féle történelmi személyhez, de pólók, gyűrűk, láncok, telefontokok és ki tudja még, mi minden szolgálja a mohó fogyasztás kielégítését.
A vámpírtörténeteknek végül megjelenik a paródiája is, éppen azért, mert egy idő után már nem képesek megújulni. Így humoros, karikatúraszerű változatok is léteznek, amelyeken az olvasó már nem borzong, hanem jót derül csupán. Ezek azonban már messze vannak az eredeti alkotástól.
Hogy mi volt az eredet, azt azonban mégiscsak érdemes megismerni, ezért ajánlom elolvasásra Bram Stoker klasszikusát!
