Tisztelt Szülők, kedves Támogatóink!

Ha Önök is egyetértenek iskolai közösségünk céljaival, akkor tisztelettel kérjük, hogy személyi jövedelemadójuk 1 %-ával támogassák intézményünk alapítványát.

Alapítványunk neve:

Mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnáziumért Közhasznú Alapítvány

Az alapítvány célja a Mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnáziumban végzett középfokú oktató-nevelő munka támogatása.

Kérjük, hogy a „Rendelkező nyilatkozat a befizetett személyi jövedelemadó 1 + 1 %-áról, azaz a „20EGYSZA” nevű nyomtatványon a kedvezményezett adószámához iskolai alapítványunk adószámát írják:

18539611-1-08

A rendelkezést legkésőbb 2021. május 20-áig nyújthatják be az állami adóhatósághoz.

Támogatásukat köszönjük!


Számlainformációk:
Név: Mosonmagyaróvári Kossuth Lajos Gimnáziumért Közhasznú Alapítvány
Bank neve: Nyugat Takarék Szövetkezet
Számlaszám: 59500155-10021392

A diákok, a tanulóközösségek, valamint a diákkörök képviseletét az iskolai diákönkormányzat (IDB) látja el.

Szeptemberben megválasztjuk az osztály diákképviselőit, ill. az iskola diákvezetőségét. A diákönkormányzat munkáját  a nevelőtestület egyetértésével az intézményvezető által megbízott tanár segíti. 

Az iskolai diákönkormányzat szervezeti felépítése:

Minden osztály két fővel képviseli magát az IDB közgyűlésein. A delegált tanulók feladata, hogy tájékoztassák diáktársaikat a diákönkormányzat tevékenységéről, az aktuális feladatokról, képviseljék osztályuk érdekeit, véleményét.

Diákönkormányzati képviselők a 2020/21-es tanévben:

Az IDB elnöke: Novicz Liza 12.A osztály
Az IDB elnökhelyettese: Pék Panka 12.D osztály

A diákönkormányzatot segítő pedagógus: Kiss Ildikó

A tanév első közgyűlésén rendszerint megismerkedünk az IDB Szervezeti és Működési Szabályzatával, továbbá megbeszéljük az adott tanév munkatervét.  Az első tanítási napon minden új osztállyal megismertetjük az IDB tevékenységét.

A tanév során különböző programokat szervezünk a diákok részére, melyek elősegítik a közösség fejlesztését, az osztályok közötti jó viszony erősítését. A munkatervben meghatározott rendszeres programjaink ITT olvashatók.

 A könyvtár minden kedden a nagyszünetben(10:25 - 10:40) zárva tart.

A könyvtárunk online katalógusa segítségével megtudható, hogy a keresett könyv megvan-e könyvtárunkban, és éppen kölcsönözhető-e.


Könyves kuckó

Beharangozó

Szeretsz olvasni? Igen? Nem? Ha igen, azért olvasd el, amit írok, ha nem, akkor azért, hátha kedvet kapsz az olvasáshoz, a könyvekhez!

Nagy valószínűséggel mindenki utálja az iskolában azt, hogy le kell adnia a mobilját, az okosóráját, a tabletjét, stb. Számotokra nem lehet könnyű megérteni, hogy miért hoztak ilyen rendelkezést az oktatás irányítói. Viszont ha odafigyelünk arra, ami körülöttünk a nagyvilágban és bennünk, az emberi személyiségben történik, akkor talán megértjük, mi lehetett a motiváció. Utánanézhetünk: mit jelent a digitális bennszülött kifejezés, amit a ti korosztályotokkal kapcsolatban használnak a kutatók, és hogy milyen magatartásminták jellemeznek benneteket. Hogy miért mondják, máshogy van „huzalozva az agyatok”, mint a nálatok idősebbeké. Számok, kutatások bizonyítják, hogy az okostelefon gyakran ugyanolyan függőséget alakít ki, mint a drog vagy alkohol. Hogy a ma generációja vizuális kultúrán, gyors információkon, villódzó képeken nőtt fel, és hogy számukra a hosszabb ideig tartó koncentráció kínszenvedés, és ezért a tanár ne is bosszankodjon, ha 15 perc után már nem tudja lekötni a tanulók figyelmét. Kikről beszélünk? Rólunk, rólatok. Mi most nézzük azt, aminek örülni lehet! Hogy ez a rendelkezés alkalmat ad arra, hogy újra többször találkozzatok majd a hagyományos könyvvel, a lassú, értő, elmélyült olvasással. Valószínűleg lesz olyan, akinek ez már ismerős élmény, és lesz, akinek ez egészen új dolog.

Ez a rovat többek között azért is született, hogy megmutassa: a hagyományos könyv, a lapozható, forgatható oldalak olyan világot zárnak magukba, amelynek megvan a maga varázsa. És ezt a világot te teremted meg, általad kel életre. Működhet a fantáziád, szárnyalhat a képzeleted, hiszen senki nem szabhatja meg, hogy milyen Romeót, milyen Harry Pottert vagy éppen milyen Kardos Júliát, Katnisst vagy Peetát alkotsz meg a leírások alapján. Ja, hogy te már ezeket ismered? Nem, általában azt ismered, akit a filmrendező, vagy ritkábban a színházi rendező elképzelt magának. Gyakran észre sem veszed, hogy mások gondolkoznak helyetted, másvalakinek a világában vagy otthonos. Hogy hol van a tiéd? Azt csak akkor tudod meg, ha magad is elolvasod az írott műveket, és kialakítod a saját elképzeléseidet, ha mérlegre teszed a szereplőket és megvizsgálod a hozzájuk fűződő viszonyodat is. Utálom, és miért is? Rokonszenves, de mi miatt? Izgalmas valami, vagy éppen „hótt” unalmas? Rád van bízva.

Az olvasásban éppen az a jó, hogy bárkinek lehet véleménye arról, amit olvas. Az író és te, ketten vagytok, akik alkottok. Beszélgetni, élményeket és gondolatokat cserélni egy olvasott műről azonban csak úgy lehet, ha te is kialakítottad az olvasás által saját véleményedet.

Mire tudlak biztatni hát? Lépj be az én világomba! Nézd meg, hogy nekem mi jut eszembe egy-egy könyvről, majd olvasd el magad is, hogy beszélgethessünk róla!

Havonta jelentkezem majd egy-egy szubjektív könyvajánlóval, és annak örülnék legjobban, ha egy idő után csatlakoznának mások is, hogy ők is meginvitáljanak a saját könyves világukba.

Szentkuti Károlyné

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Kedveled a sci-fiket? És mit szólnál egy olyanhoz, amelyet 1966-ban írtak, és amelyről bebizonyosodott, hogy a benne szereplő tudományos-fantasztikus ötlet azóta is napjaink kísérleteinek része. Vagyis korántsem képtelenség. Bár persze nem egészen úgy, és nem egészen azt kutatják a mai tudósok, mint amit valaha a pszichológus-újságíró-író Daniel Keyes megírt.

Az emberi agy működése és az emberi intelligencia ma is az egyik leginkább rejtélyes dolog. Magyarországon évek óta létezik az emberi agykéreg működésével foglalkozó kutatócsoport, amelynek szenzációs felfedezésekkel sikerült gazdagítania a világot. Világhírű agykutatónk, dr. Freund Tamás és társai írták le, hogy milyen fontos szerepe van a tanulásban, a kreativitásban az emberi érzelmeknek, a belső motivációnak. Vagy mit szóljunk ahhoz a hírhez, amelyet Elon Musk, a különc milliárdos osztott meg ez év augusztusában: beültettek egy mikrochipet egy emberi agyba; a páciens már lábadozik a műtét után. Elon Musk célja az emberi agy és a mesterséges intelligencia összekapcsolása.

Ez foglalkoztatta 1960 körül az akkoriban képregény írásból élő Keyest is. Az ötlet, amelyben egy tanulási nehézségekkel küzdő fiatal férfit megműtenek azért, hogy javítsák szellemi képességeit, először novella formában öltött testet. Később terebélyesedett regénnyé.

A főhős, Charlie Gordon a szellemileg visszamaradt felnőtt tanulók közül – fiatal tanítónője szerint - a legmotiváltabb. Ezért választják ki a kísérletre, amelynek során egy fehér egérrel, Algernonnal kell versenyeznie. A regény a férfi szellemi-lelki fejlődését követi végig úgy, hogy Charlie előmeneteli jelentéseit mutatja be. Ezek a beszámolók adják a regény szerkezetét, mintha egy modern levélregényt olvasnánk. Hasonlít a levélregényre abban is, hogy az írónak elsősorban a belső világ ábrázolása a fontos.

Vajon sikerül-e Charlie-ból, a pékségben dolgozó fiúból, aki folyton tréfák céltáblája bugyuta viselkedése miatt, zsenit nevelni egy operáció után? Megváltozik-e a személyisége valakinek azáltal, hogy először csak átlagos intelligenciájú, majd később a tudósoknál is sokkal okosabb lesz? Az érzelmi fejlődése követi-e tudása bővülését? Nem marad-e belül éppoly éretlen személyiség, mint valaha volt 8 éves korában, ahol megrekedt az őt ért keserű élmények hatására?

A regény persze nemcsak amiatt érdekes, ahogy a rokonszenves fiatalember sorsát bemutatja, hanem azért is, mert olyan etikai kérdéseket is fölvet, amelyek ma is rendkívül aktuálisak. Játszhat-e istent az ember? Hol húzódik a határa az engedélyezett emberkísérleteknek? Meddig avatkozhat be a tudóstársadalom, bármely jó szándékkal, az emberi életbe?

Hasonló kérdéseket egy jóval korábban írt regény is boncolgatott. Mary Shelley Frankenstein című írása a romantika korában született. A főhős ott egy orvos, aki holttestek darabjaiból alkotja meg teremtményét, ez a lény aztán magánya és szeretet nélküli élete miatt szörnnyé válik.

Vajon milyenné leszünk mi néhány évtized, évszázad múlva? Lesz-e még ember a mai értelemben? Elon Musk ugyanis azzal érvel saját kísérletei mellett, hogy a mesterséges intelligencia le fogja győzni az embert, ha az nem lép időben. Igaz lehet ez? Érdemes elgondolkodni mindezen egy jó könyv mellett. A Virágot Algernonnnak éppen alkalmas erre.

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

Mindig érdekelt, hogy egy regényben mennyi a valóság és mennyi az írói fantázia. Ezért szívesen böngészem át, ha az író megjegyzéseket fűz saját művéhez, ill. beszámol arról, hogy mi inspirálta a regénye megírására. De meghökkentő volt arról olvasnom, hogy a 2. világháború idején egy falu lakói a templom kapujára írt üzenetben kérik meg a házaikat elrekviráló katonákat, hogy bánjanak szépen a tulajdonaikkkal, addig is, míg ők visszatérhetnek. Naivitás! – gondoltam, háborúban az udvariasság és a jóakarat a legritkább esetben talál viszonzásra. Natasha Solomonst azonban ez a felirat késztette töprengésre, és teremtett köré regényt.

A műben megjelenő másik élmény már saját családjának történetéből fakad. Egy elkényeztetett és szeleburdi fiatal bécsi lány találkozik a valósággal: zsidóként el kell hagynia szülőföldjét és családját, hogy Angliában, egy nemesi kúriában szobalányként vízumhoz és így menedékhez juthasson. „Babszem” - ahogy opera-énekesnő édesanyja és regényíró apja becézi -, védett és kellemes életéből egy teljesen másfajta környezetbe kerül. Nemcsak a kemény munka lesz újdonság számára, hanem a tengerparti zord táj, a szigorú angol hagyományok és a teljes mértékben megváltozott társadalmi helyzete is. Kezdetben gyerekesen lázad, azután egyre inkább felfogja helyzetének súlyát.

Az írónő nemcsak a vidéki tájat, annak lakóit és az angol arisztokrácia életmódját ábrázolja atmoszférateremtő erővel, hanem finom érzékenységgel rajzolja meg a főhős, Elise Landau alakját is. Azt a folyamatot állítja középpontba, ahogy a tapasztalatlan, naiv és éretlen csitriből másokért is áldozatot hozni kész, felnőtt nő válik. A regény az ő regénye, szerelmeinek, keserű csalódásainak, az életét átszövő tragédiáknak a lenyomata. Natasha Solomons mértékkel adagol, nem érezzük művét sem könnyes-csöpögősnek, sem olcsón hatásvadásznak.

Az egész regényen végigvonul a zene motívuma, és ahogy a zenében többféle szólam olvad össze, hogy végül megszülessen a harmónia, így ebben az alkotásban is együtt van a remény és reménytelenség szólama. Elise találkozik a Cambridge-ből hazatérő fiatal Kittel, kapcsolatuk fellazítja az addigi merev hagyományokat, a fiú fittyet hány a szokásjogra, feleségül akarja venni a lányt származása, alárendelt helyzete ellenére. Ám közbeszól a háború…

Az írónő azt is bemutatja, hogy a lányt alkalmazó Mr. Rivers, az angol gentleman mintaképe miként éli meg örököse és egyben udvarháza elvesztését, hogyan változik meg az ő személyisége is; és miként kapaszkodik végül a két, mély szomorúságokat átélt ember egymásba, hogy életben való hitük végül diadalmaskodjon a halálon és pusztuláson.

Szelíd líraiság, humor, elégikus hangulat, irónia, és elnéző szeretet egyszerre van jelen a műben. Remekbe szabottak a mellékalakok is: a házvezetőnő, a komornyik, a falubeli halászok élete reális vonásokkal és emberi esendőségüket bemutató derűvel megrajzolt.

Ha kedved támad tartalmasan eltölteni egy hétvégét, akkor ajánlom figyelmedbe ezt a regényt!

Én azért is kedvelem ezt a művet, mert egyfajta regény a regényről. Elgondolkoztat, hogy léteznek-e párhuzamos valóságok/világok. Az egyes szám, első személyben mesélő Elise (aki végül Alice lesz) többször utal arra, hogy nem egyetlen történet van, hogy ugyanazt más-más módon éljük meg, és az író előjoga, hogy képzelete segítségével átalakítsa a valóságot. Rajta múlik, hogy milyen történet kerekedik ki a keze alól. Sokszor jó lenne hinni, hogy a rekviráló katonákat megállítja egy szelíd hangú kérés! Jó lenne hinni, hogy csak akarnunk kell, és életben maradnak a szeretteink! Jó lenne hinni, hogy az értékek megőrizhetők és áthagyományozhatók még a gyermekeinkre is! De az önáltatás nem vezet sehova. Szembe kell néznünk azzal is, ha az élet nem olyan, amilyennek álmainkban elképzeljük!

Tamási Áron: Jégtörő Mátyás

Gondolkoztál már azon, hogy létezik-e lélekvándorlás? A legtöbben ezt a fogalmat a keleti vallásokból ismerik. A reinkarnáció, vagyis az a hiedelem, hogy a szellem halhatatlan, és valamilyen módon újjászületik, csak másféle formában, más testben, már az ókori görögöknél is megjelent. Nem is gondolnánk rá, de a pogány magyarok ősi hiedelmeiben is létezett.

A kereszténység előtti ősvallásunkról nagyon kevés tudásunk van. Egységes rendszert nem ismerünk. Noha Ipolyi Arnold Magyar mythológia című munkája megpróbálta összegezni mindazt, amit erről tudhatunk, de a mai néprajzkutatók, tudósok Ipolyi állításainak egy részét vitatják. Ám, azt például, hogy kétféle lélek képzete létezett őseinknél, azt nem vitatja senki, hiszen bizonyíték rá a lélegzik (lélek-zik) szavunk is. Azaz lélegzéskor ki-be jár belőlünk a lélek. Amikor pedig megbetegszünk, már csak „hálni jár belénk a lélek.” A szabad lélek mellett azonban elődeink hiedelmeiben létezett olyanfajta lélek is, amely csak a test halálakor hagyja el az embert.

Tamási Áront is foglalkoztatta az ősi hit, illetve mindaz, amit megőrzött belőle a magyar folklór, azaz a népi hagyományok. Az író nevét a legtöbben az Ábel-trilógiából ismerik. Az Erdélyből származó szerző remek mesélőkedvvel van megáldva. Lírai leírásai pedig igazolják azt, hogy az erdélyi nyelv képszerűbb, metaforikusabb, mint az anyaországi. Tamási ízes kiszólásai, tréfás humora, a székely ember „góbéságának”, azaz gyors eszejárásának bemutatása egyedivé teszik stílusát.

Jégtörő Mátyás című regénye 1935-ből való. Egy lélek vándorlását meséli el, de olyan derűvel és könnyedséggel, amely csak az erdélyi író sajátja. A szöveg egyik jellemzője, hogy maga a főhős, a szellem mesél, önmagát ironikus és némi kritikai éllel bemutatva.

Már a kezdet érdekes: a szabad és végtelen térben élő kicsi lélek „játszi és helytelen” viselkedésű. Ezért kapja büntetésül, hogy le kell szállnia a földre. Először egy sovány bolha testét választja szállásul, s innen tájékozódik a földi világ dolgairól. Tanúja lesz, hogy egy fiatal falusi szerelmespár – Mátyás és Márta – miként köt házasságot. Ahogy ők egymásnak esküsznek hűséget, úgy ígéri meg magának a lélek is, hogy földi léte során hozzájuk fog ragaszkodni, az ő szolgálatukra, védelmükre szegődik. A véletlenek hozzák aztán az újabb és újabb fordulatokat az életében. Ahogy a szellem más és más testben születik újjá, úgy ismeri meg a világot is, és észreveszi, hogy a természetben mindennek lelke van. Ám, az ígéretéről sem feledkezik meg! És erre szükség is van, mert Mátyás és Márta bizony ki van téve a különféle veszedelmeknek.

Az új meg új alakot öltő lélek végigkíséri a rokonszenves fiatalok sorsát, elmeséli, hogy kettejük hűsége, kivirágzó szerelme hogyan birkózik meg a nehézségekkel, sőt olykor az ártó szándékokkal is. Miközben a szellem mindent megfigyel, az olvasó is beavatást nyer a falusi szokások és hiedelmek világába.

Megtudhatjuk, hogy miként kell meglesni a falu boszorkányait, hogy tudjuk kikelteni a lidércet, aki rávezet az elásott kincsek nyomára, hogy mit is üzen mennydörgés és villámlás, vagy éppen miért becses a boszorkányoknak a kígyó feje. De azt is, hogy miként áll össze logikus rendszerré a természet örök körforgása és a létezők hierarchiája. Bármilyen alakot öltsön is a szellem, az igazság és a szabadság bajnoka akar lenni.

Az író – mint minden művében – itt is fontos gondolatokat ad főhőse szájába, például arról elmélkedik a vándorló lélek, miként lehet, hogy az ember 70-80 évet is leél a földön, és mégis csak szűk keretek között mozog. Elfeledkezik a „természet dicsőségéről és a csillagok vidámságáról”.

Tamási Áron regénye azzal ér véget, hogy egy új emberi élet születik. És ez ad erőt és reményt. A jó és a rossz küzdelme, mint a népmesékben, azzal zárul, hogy megszületik az ígéret a folytatásra. Mert a jóakarat él, és diadalmaskodni igyekszik minden gonosz és sanda szándékon.

Ha érdekel, hogy miként gondolkodtak elődeink a világról, olvasd el Tamási regényét!

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Mindig is azt gondoltam az iskoláról, hogy ott tanár és diák egyaránt tanul – egymástól. Azaz nem csupán én próbálok tanárként gondolatokat, érzelmeket, ismereteket átadni, hanem jómagam is tanulok a tanítványaimtól. A mostani könyvismertetőm olyan könyvről szól, amelyet két volt diákomtól kaptam ajándékba, ma is hálás vagyok érte.

Anthony Doerr, amerikai novella- és regényíró, kortársunk. Számtalan díjat mondhat magáénak, a legjelentősebb talán éppen e regénnyel elnyert Pulitzer-díja 2015-ből. (Ennek a díjnak magyar vonatkozása is van, Joseph Pulitzer ugyanis Makón született, majd kivándorolt Amerikába, és ott lett neves újságíró, szerkesztő és lapkiadó. Az általa alapított díj az amerikai újságírók és írók egyik legrangosabb kitüntetésének számít.)

A láthatatlan fény nagy egységei dátumokkal jelöltek, az első ilyen 1944. augusztus 7. Ez a nap, amikor amerikai pilóták szőnyegbombázással igyekeznek elpusztítani egy németek által 4 éve megszállt területet egy francia kisvárosban, Saint-Malóban. Ez persze nem megy másként, mint úgy, hogy a városkát magát is lerombolják. A város civil lakosságát röplapokkal előre figyelmeztetik, hogy hagyják el a várost, meneküljenek nyílt térre. A regény egyik főhőse, egy 17 éves fiatal lány, azonban világtalan. Egyedül van néhai nagyapja házában, mert apja eltűnt, bácsikáját pedig börtönbe zárták előző nap. Őt várja haza, és mit sem tud arról, hogy mi szerepel a ledobált röplapokon, mint ahogy arról sem, hogy mi történt rokonaival. Félelmében az apja által rábízott kincset szorongatja, egy könnycsepp alakú kék drágakövet, amelyet a német megszállók is szeretnének megszerezni.

Saint-Malo városkájában, egy légós pincében van a regény másik főhőse is, egy 18 éves német fiú, Werner Pfennig. Ő híradós-rádiós, az a dolga, hogy felfedezze és társaival megsemmisítse a francia ellenállás titkos rádióadóit. És megindul a város bombázása, majd a légvédelmi ágyúk válasza…

A következők fejezetekben visszarepülünk az időben. Marie-Laure megvakulásának kezdetéig, illetve az árvaházban lakó Werner gyermekkorába. A két fiatal sorsát párhuzamosan mutatja be az író. A vak kislányt természettudományi múzeumban dolgozó apja arra kívánja ösztönözni, hogy az általa épített makettek alapján tanuljon meg egyedül közlekedni Párizsban, majd a tengerparti kisvárosban is. Braille-írással készült könyveket hoz lányának, hogy olvashasson, és furfangos dobozokat, amelyek kinyitásának rejtélyét Marie-Lauré-nak meg kell fejtenie. Egy ilyen dobozkába és a városmakettbe rejti később apja a múzeum legféltettebb kincsét, hogy megóvja az idegen megszállóktól. A lány kedvenc könyvei Jules Verne művei lesznek, köztük a Némo kapitány. Ez a könyv mindörökre meghatározza életét, mint ahogy az is, hogy megismeri egy rádióadó működtetésének titkát.

Werner egy németországi lepusztult bányavidéken él, és más árvaházbeli gyerekekkel együtt náci ideológián nevelődik az általa megjavított drága kincset, a szemétből guberált rádiót hallgatva. De a fiút sokkal jobban érdekli a tudomány világa. És húgával együtt egy francia professzor előadásaiért rajong, ezt azonban mindenki előtt el kell titkolniuk. Werner emberségét az elzászi származású Frau Elenától tanulja, aki az árvaházban gondjukat viseli. Általa ismeri meg a francia nyelvet is. Műszaki zsenijét természetesen ki akarja használni a hatalom. Egy katonai kiképzőtáborba kerül, hiába kiskamasz még. Életét innentől kétféle érzelem alakítja: egyrészt meg akar felelni a náci tábor elvárásainak, hiszen csak így van lehetősége tanulni, másrészt lelkiismerete tiltakozik a brutalitások, az embertelenség ellen, amelyet a kiképzés során igyekeznek beléjük oltani.

Doerr egyidejűleg számol be szinte szikár, tárgyszerű mondatokban a hétköznapi élet tényeiről, és költői leírásokban arról, hogyan élik meg a gyerekek a tudomány, a fizika, a fény vagy éppen a tengeri utazás, a kalandok csodáját. Különös az is, hogy az író rendkívül rövid fejezeteket alkot, így dinamikusnak, mozgalmasnak érezzük a cselekménybonyolítást. Az idővel való játék, a múlt és a jelen világának váltogatása, a párhuzamos sorsok váltásai éppoly érdekessé teszik a regény szerkezetét, mint amilyen különleges szerkezetűek Marie-Laure apjának jól megtervezett dobozai. Az apró, mozaikszerű elemek adják ki végül az egészet, a második világháború világát, ahogy azt két kamasz látja. Megértjük a fény metaforáját is, ez a motívum végigvonul a regényen.

Hogyan fonódik össze a két főhős sorsa? Mi történik a két fiatallal, mi az értékes gyémánttal? Vajon fog-e az átok, amelyet a vak lány még hatévesen hallott egy öreg teremőrtől a természettudományi múzeumban, és amelytől egész életében rettegett? Elpusztul-e a ház, amelyben Marie-Laure nagyapja valaha azokat a tudományos-ismeretterjesztő előadásokat hanglemezre mondta? Lehet-e élet és jövő ott, ahol katonai megszálló és áldozat találkozik? A háborús uszítás az erősebb, vagy a kultúra, a művészet, a tudomány varázslata? Szabadon dönthet-e az ember a sorsáról egy parancsuralmi rendszerben? Vajon az átélt traumák nyoma kitörölhető-e a személyiségből? Feloldható-e a bűntudat? Begyógyulnak-e a lelki sérülések? Korunk pszichológiája éppen azt tanítja, hogy mindazon élmények, amelyeket a történelmi kataklizmák (azaz a nagyarányú, pusztító társadalmi fordulatok) által él meg az ember - nemzedékek lelkébe ívódnak.

Doerr regénye, amelynek cselekménye 1934-től 2014-ig ível, ezeket a kérdéseket feszegeti. Nem könnyű olvasmány, de mélyen megrendítő és elgondolkodtató, ezért ajánlom mindenki figyelmébe!